Beilleszkedés

Kissé leegyszerűsítve a kérdést: azoknak nem megy, akik nem találják meg az őket megillető helyüket a társadalomban és azoknak megy, akik megtalálják. Akinek nem ismerik el a címét, rangját, cafrangját, társadalmi állását, az szenved, mint a kutya. Akinek elismerik, az virul. Minél idősebb egy bevándorló, annál valószínűbb, hogy odahaza már volt valaki. Amikor megérkezik, akkor legalább egy kis ideig, amíg munkát nem talál, el nem helyezi magát a munkatársai, szomszédjai, ismerősei között, ki nem alakítja a baráti körét, addig egy senki. Ez egy igen keserves helyzet, amitől normális ember igyekszik gyorsan megszabadulni. A többségnek sikerül is.

Fiataloknak, jól képzetteknek gyorsan megy. Nincs semmi gond pl. a magyarországi végzettségek többségének az elismertetésével (az orvosi diplomákat kivéve). Mi több, a magyar oktatási rendszer megkapta a méltó helyét a sorban és ennek megfelelően az oklevelek eggyel magasabb rangot érnek Ausztráliában. A négyéves felsőfokú intézetekben szerzettek Bachelor Degree-nek, az ötévesek Honours Degreenek vagy Masters Degree-nek számítanak. Ez mindjárt jól veszi elő magát. Jó végzettséggel, jó angoltudással lehet jó munkát találni. Aki már sínen van, annak a társadalmi elismertetése jön szinte magától.

A nagy és fontos elismerések - végzettség, munkahelyi beosztás - mellett jól jön ám a kevésbé fontosnak tekintett hobby vagy sport is. Egy sportklubba azonnal be lehet lépni, míg egy rendes fizetett állásra esetleg hónapokat kell vadászni. Ezen a módon ugyanúgy meg lehet szerezni a társadalmi elismerést. Pénz ugyan nem mindig jár vele, de aki tudja helyét ebben a világban, tudja kikhez kell mérnie magát, az sokkal magabiztosabban vághat neki a munkakeresésnek is. Saját tapasztalatból beszélek.

Eszperantistaként rögtön a nyelvtudásomnak és a mozgalmi gyakorlatomnak megfelelő helyet kaptam meg a helyi szervezetben és immár jól értve, sőt nyelviekben túlszárnyalva őket megelégedéssel nyugtázhattam, hogy nem szuperemberekkel kell versenyeznem a munkaerőpiacon, hanem egy ugyanolyan átlaggal, mint Magyarországon.

Hasonló kellemes tapasztalatokról számoltak be azok a disszidenstársaim is, akik a hitük szerinti egyházközség vagy a kedvenc sportjuk helyi csapatában mérhették össze magukat az itteniekkel.

Aki olyan tehetséges, hogy Magyarországon már fiatal kora ellenére is jó beosztásban volt, az csak nem vesztette el ezt a tehetségét és ezért itt hasonlóan jóra tehet szert. A baj azzal van, aki örökölte a helyzetét vagy a kétségkívül különlegesnek számító közép-európai gazdaságfejlődés során egyszerűen "szerencséje volt". Itt a világ az utóbbi néhány évtizedben (na jó, van az ezer év is) más utakon járt, a szerencsés konstelláció nem valószínű, hogy megismétlődik.

Amíg Magyarországról Ausztráliába gyakorlatilag csak disszidálással lehetett átköltözni, addig disszidensek jöttek, önkiválasztásos alapon. Köztük olyan is, akik nem tudták, hogy mi vár rájuk, hogy miféle problémát is akarnak megoldani és erre a megoldást nem a lehető legrosszabb helyen keresik-e? A többség persze egyszerűen csak jobban akart élni és erre itt meg is volt a lehetősége. Itt van mindjárt példának az Öreg Junctioni (magyarul dzsenksoni), aki nagy szerencsénkre hangot is adott az elégedettségének egy internetes fórumon. A helyesíráson és a központozáson javítottam egy kicsit, de azt hiszem, hogy a stílust sikerült megőriznem.

"Bondi Junction jó hely de igazándiból bondáj bícs és a dzsenkson közti kerületek a jók. Van egy kereszteződés vagy tér, valami 7 út találkozik ott és a neve is valami hasonló (talán 7 sarok?). Na, ott a sarki házat kastélynak hívják és mindig lehet ott füvet kapni (jó füvet), na ettől a saroktól kb. 50 méterre van egy bár, asszem Bondi Hotel a neve de lehet hogy keverem a parton lévő nevével, na ott jó a sör meg van biliárdasztal és csütörtök meg péntek esténként magyar fiatal társaság issza le magát. Egyébként Bondiban kurva sok a magyar még étterem is van kalocsai abrosszal, de a legjobb a beach, sok kurva jó ledér turista csaj meg sok fekete munka. Érdemes a beachtól kezdve végigjárni a partot észak felé, egészen az öböl bejáratáig. Vannak jó részek, pl. közvetlen fölötte a golfpálya ahol tök jól lehet este füvezni. Egyébként van piroslámpás ház is az Old South Head Road 209-el pont szemben (piros ház, a dzsánksontól kb. 8 perc gyalog).

Eccer leégtem és akkor 2 hétig a dzsenkson vonat-végállomásánal kéregettem egy táblával amire az volt írva hogy kirabolt egyetemista vagyok és repülőjegyre gyűjtök, hogy haza tudjak menni a mamához. Na, napi 200 össze is jött. Abba az időbe sokat füveztünk. Én pl. a kurvákkal szemben laktam és ketten voltunk 1 szobába és 45 dolláromba került és akkor mindig maradt pénzem fűre. Az utcán lehet sok, még használható dolgot találni és akkor csinálsz a hülye turistáknak garázs-szélt és akkor megint van pénzed fűre."

Kérem, ez egy boldog ember. Kétség nem fér hozzá.

Van viszont olyan is, aki nem találja itt a helyét és ezt még az utódaira is átörökíti. Alex itt született Ausztráliában, de a szülei hamarosan visszaköltöztek vele Magyarországra. Felnőtt korában élt a születési előjogával és átjött Ausztráliába , hogy ugyanolyan rosszul érezze magát itt, mint egykor a szülei.

Na szeva! Figyi, én hat eve itt vagyok, született állampolgárként,de nem tudom mi annyira "cool" itt!! Úgyhogy eldöntöttem, VÉGLEG hazamegyek Magyarországra, mert JOBB mint itt!! Én úgy érzem a gyökereim Otthon vannak, igaz itt születtem, de kisgyermekként már a Magyar levegőt lélegeztem be, az igazi Barátaimat is ott leltem. Sétáltál Te már a Magyar erdőkben, érezted már azt az örömöt, ami csak ott van...?

Könnyű lenne elütni a kérdést azzal, hogy Alex nem tud angolul és nincs megfelelő szakképzettsége, ezért nem tud beilleszkedni. Angolul az Öreg Junctioni se tudott, szakmája se volt, mégis majd elszáll a boldogságtól. Ki érti ezt?

Nézzük inkább, hogy mit ír 2004-ben a beilleszkedésről és a barátságról Lilla:

Amikor kijöttünk 2002-ben, én is úgy éreztem, hogy sosem fogunk tudni 'érdemben' beszélgetni az itteniekkel, mármint nem fogunk tudni velük úgy igazándiból viccelődni, vagy ilyesmi. Ezért mindig keserűségként éltem meg, hogy hát minden szép és jó itt, de hát olyan barátságaink, olyan kapcsolataink, mint otthon, itt sosem lesznek. Éppen ezért örültünk mindnekinek, aki jött Magyarországról, és találkoztunk velük és tartottuk, tartjuk a kapcsolatot. Persze, közöttük is volt olyan, akikkel jobban megértettük egymást, és voltak olyanok is (főleg Sydneyben), akikkel nem talaltuk meg a közös hangot, és így aztán többet nem is láttuk őket.

Ez szerintem teljesen érthető egyébként, hiszen attól, hogy két ember ugyanazt a nyelvet beszéli, még nem kézenfekvő, hogy mindenképpen barátok is lesznek.

De az utóbbi időben, itt Brisbane-ben, valahogy megváltozott az aussikhoz fűződü kapcsolatunk. Nyilván amiatt is van, hogy időközben fejlődött az angolunk is, meg nyilván amiatt is, hogy itt kicsit mások az emberek, mint Sydneyben. De tényleg. Itt jobban ráérnek, jobban fecseg veled mindenki. Sydneyben alig-alig ismertük a szomszédainkat, inkább csak látásból, és a reggeli 'Hi, how are you?' keretein nem igen léptünk túl. Itt meg már kétszer voltunk vendégségben a szomszédainknál, és vagy 5-6-szor a különböző kollégáknál. (És persze nálunk is voltak kollégák, többször is, együtt is, külön-külön is.) Valahogy mások az emberi kapcsolatok.

És a múlt hétvégén épp egy kollégánál voltunk, összesen 6-an, és állati jól sikerült az este, és VICCELŐDTÜNK! Mi is, ők is, és együtt röhögtünk! És ez rendkívül jó érzéssel töltött el, mert hogy eddig mindig az volt a félelmem, hogy ez itt sosem fog bekövetkezni. És a másik félelem, hogy az itteniek ugye nem nagyon értik a mi 'gyökereinket', a TV-macit, a Futrinka utcát, a Vukot, a Pál utcai fiúkat, ilyesmiket, viszont kiválóan lehet emlegetni pl. az Oroszlánkirályt. De pl. az is klasszikus példa volt, hogy szóba jött valami, már nem tudom, mi is volt, és Balázs mondta, hogy 'már a régi rómaiak is ismerték és használták...' És én azt hittem, hogy ők ezt nem fogják érteni, hiszen ez csak nálunk van így, hogy minden 'magyarázat' ezzel kezdődik. De ők is értették!!!! Náluk is így van!!! :o)))

Szóval, egy szó mint száz, nem kell előre temetni a jó kis röhögős estéket, semmiképpen! Nem azert kell barátkozni valakivel, mert 'magyar', hanem azért, mert szimpatikus. Ha magyar, hát magyar, ha ozzi, hat ozzi.

Honvágy

Honvágyügyi szakértők - a Bevándorlási Hivatal szociális munkásai - szerint ez az érzés az Ausztráliába érkezést követő fél év után szokott jelentkezni. A kezdet nehézségeit még nem küzdötted mind le, de azt, ami miatt eljöttél, már elfelejtetted. Ezen a bajon egy visszalátogatás sokat segíthet. Ha erre se pénz, se idő, akkor elég a neten követni a magyar eseményeket.

Nők között különösen erős lehet a tágabb család, a baráti, ismerősi kör iránti vágyakozás. Gyakori eset, hogy a férj jól érzi magát Ausztráliában, mert megtalálta helyét, míg a felesége sokáig hiányolja az egykori erős kapcsolatokat. Ezen csak az idő tud segíteni. A családegyesítés nehezen megy, a barátok talán nem is akarnak Ausztráliába jönni, a látogatás drága. A nők akkor szoktak beletörődni ebbe a helyzetbe, amikor visszalátogatva azt tapasztalják, hogy az egykor olyan közeli hozzátartozók hogy eltávolodtak, mennyire megváltoztak ez alatt a néhány év alatt. Valójában nem ők, hanem saját maga változott meg, csak ez esetleg még nem tudatosult benne.

Anna írta Amerikából:

"Sokat gondolkoztam a honvágyon, szerintem ez akkor jelentkezik, ha az ember tudja, hogy nem mehet haza látogatóba vagy nagyon sokáig és ezért elkezd ragaszkodni, mindenféle, az óhazával kapcsolatos szokáshoz és emlékhez, ahelyett, hogy az energiáit a hétköznapoknak szentelné."

Honvágya csak annak lehet, aki nem a hazájában él. Ahogy kialakítod magadnak a saját környezetedet Ausztráliában, berendezed a lakásodat, megismered a városodat, az embereket, a szokásokat és minden egyebet, ami körülvesz, úgy válik hazáddá ez az ország, és másfelé kirándulgatva honvágyad lesz Ausztrália után. Az óhaza iránti érzések elhalványodnak, ami marad belőlük, az is átrendeződik. Nem érted majd a kazettán kapott tévéhíradót, a kabarét, a félszavakat. Amikor módod lesz kívülről, egy igazi magyar szemével nézni magad, pl. mert idelátogat hozzád egy óhazabeli régi barát vagy rokon, akkor látod csak, hogy mennyire ausztrállá váltál.

Ez az egész fejezet nagyon igaz. - írja Jutka. - Kivéve, hogy én 56-tól 81-ig teljesen magyarnak éreztem magam, aki valahogyan megszokta az ausztrálokat, és megtanult velük élni. Akkor mentem haza, és akkor jöttem rá, hogy én mennyire ausztrál lettem. Viszont ez csak elszomorított, egészen depressed [depressziós] voltam, amikor hazajöttem, és volt időm morfondírozni ezen. T.i. most már úgy érzem, hogy semmi sem vagyok. Se magyar, se ausztrál. Ezért nem értek veled egyet abban, amit feljebb írsz, hogy mind ausztrálok vagyunk. A törzsökös ausztrálok soha nem fognak téged "igazi" ausztrálnak nézni, ha accentod [idegen akcentusod] van. Meglepetten mondják néha, hogy milyen jól beszélek angolul. I should hope so! [Remélem is!] Elvégre az életem több mint 3/4 részét itt töltöttem. De, mivel nem tudok az accentomtól megszabadulni, én még mindeg wog [jöttment] vagyok, és így is fogok meghalni. Még mindig megkérdezik, hogy honnan jöttem, tehát nem vagyok ausztrál a szemükben, és soha nem is leszek. Igaz, én sem érzem magam ausztrálnak. A mostohanagynéném mesélte, hogy egy londoni taxi driver [taxis] megkérdezte, hová való, és ő gondolkodás nélkül rávágta (borzalmas magyar/zsidó kiejtéssel) "I'm Australian". Vérig volt sértődve, hogy a taxidriver furcsán nézett rá. Őszintén, én ilyenkor automatikusan magyart felelnék, vagy esetleg megkérdezném, hogy mit ért a kérdés alatt (mármint, hogy hol születtem, vagy honnan jöttem)."

Lilla írja Brisbane-ből:

Na, mindegy, a honvágyról akartam írni egy kicsit én is, persze lány-szemmel, ráadásul egyetlen-gyerek-szemmel. A szülők távolsága borzasztó. Nem tudom elmondani, mennyire. Én már akkor sem éltem velük, mielőtt eljöttünk, hiszen akkor már két éve voltunk házasok, és külön laktunk, meg minden. Az édesapám szívbeteg, miatta különösen aggódtam, hogy nagyon meg fogja viselni az elutazásunk, és az indulás napján édesanyám tele is tömte szegényt nyugtatókkal, hogy nehogy rosszul legyen a reptéren. Mindkettőnk családjából sokan kijöttek a reptérre búcsúzni, és egész jó hangulatban is telt a dolog, egészen addig, amíg el nem jött a konkrét becsekkolás időpontja. Ölelések, puszik, sirás. Minden mennyiségben. Hang nem jött ki a torkomon, csak némán ömlöttek a könnyeim, és ugyanígy a szüleimé is, rokonoké is. Borzasztó volt látni, és a legszörnyűbb az volt, hogy fogalmam sem volt, hogy mikor is látom őket legközelebb, vagy hogy - bármennyire is durván hangzik - látom-e őket még egyszer egyáltalán, így, mindenkit együtt, hiánytalanul.

Leírhatatlanul szörnyű érzés volt. Felszállt a gép, láttam a szüleimet a teraszon integetni, még mindig sírtam, egészen Frankfrutig. Útközben szinte egyáltalán nem is szóltunk a férjemmel egymáshoz egy szót sem, én csak bámultam kifelé az ablakon, és sírtam. Szörnyű volt. Tényleg. (Most, hogy csak leírom az egészet, és ha csak eszembe jutnak is ezek, ugyanúgy potyog a könnyem, pedig amúgy nem vagyok egy bőgős...)

Frankfurtból rögtön haza is telefonáltam, hogy megerkeztünk, minden rendben, ne aggódjanak. Összesen egy percnyi beszelgetésre elegendő eurónk volt, de - mint szüleim később elmondták - az az egy percnyi beszélgetés is megnyugtatta őket.

Koreából már csak sms-t küldtünk, valamint onnan lehetett e-mailt is küldeni, ez is jó volt, mert mégis csak 'kapcsolat'.

Szüleim mesélték, hogy napokig nem nagyon néztek ők sem egymásra, nem is beszéltek erről, hanem titokban sírtak a lakás különböző pontjain, hogy a másik ne lássa.

Na, aztán ahogy kiértünk, ezek úgy elmúltak átmenetileg. Ők is megnyugodtak, hogy a 'közvetlen életveszély', a repülés, véget ért, és épségben megérkeztünk. Részünkről pedig az első hetekben tényleg igazából időd sincs arra, hogy ilyeneken morfondírozz, egy csomó új élmény, tennivaló, mindenféle akad, ami elveszi a gondolataidat otthonról. Ráadásul hamar felfedeztük mi is ezeket az olcsó telefonkártyákat, hetente egyszer telefonáltunk haza (a mai napig is), és persze napi e-mailváltás volt és van is. Ezek után egyáltalán nem volt többé honvágyunk.

Az első hét után legközelebb csak akkor volt honvágyunk, amikor már megvolt a jegyünk hazafelé most nyáron (Mo-n nyár), az első hazalátogatásra, és már csak néhány hét volt hátra az indulásig. Akkor már nagyon be voltunk sózva, és nagyon vágytunk haza.

3 hétig voltunk otthon, és gyakorlatilag az első hét után már vágytunk vissza ide. Minket úgy igazán nem ért csalódás, mi tudtuk, miből jöttünk el, hiszen nem telt el sok idő az elutazasunk óta. A barátok, rokonok abszolút jól fogadtak, ilyen szempontból sem volt semmi probléma. De valahogy mégsem éreztük jól magunkat. Ettől függetlenül már megint várom, hogy mikor megyünk haza legközelebb, hiszen a szüleinket, barátainkat mindig jó lenne látni.

Két igazán sarkalatos ponton volt eddig kemény honvágyam: egyszer az édesapám kórházba került. Ez gyerekkoromban is többször előfordult, és mindig válságos volt, annak ellenére, hogy végül mindig szerencsésen helyrejött. De ezt előre sosem lehetett tudni, szívbetegségnél nem lehet, tudjátok. És abban a pillanatban, amikor megtudtam, azonnal haza akartam menni. Azonnal repülőjegyet venni, és menni, és ott ülni az ágyánál, amíg fel nem épül. Egész éjjel nem aludtam, csak vártam az sms-eket, telefont, hogy mi van. Másnap írták, hogy minden rendben, nem engedik meg ki a kórházból, de a nehezén túl van. Örültem, de nem sokon múlott, hogy nem utaztam haza.

A másik pedig már itt volt Brisiben, az első nap, amikor eljöttünk Sydney-ből ide, ahol a világon senkit nem ismertünk, nem volt hol aludnunk, nem tudtuk, mi lesz másnap, nem ígértek semmi biztatót a lakásbérléssel kapcsolatban sem, a munkát sem kaptam meg, amit ígértek, szóval hirtelen semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük. Az egész elkövetkezendő napok egy nagy bizonytalanság volt. Amit nem valami jól bírtam... Csütörtök volt, tudtuk, hogy hétfőn dolgozni kell menni, de lakásunk nem volt, nem volt hol aludni, találtunk egy autósmotelt, ezt ajánlották, hogy ez olcsó, $120 éjszakánként. Inkább vettünk egy sátrat, és elhatároztuk, hogy néhány napig kempingezünk. (Persze, abban a néhány napban rendkívüli ítéletidő volt... Az első este megkérdőjeleztük az egész ittlétünket, és azt mondtuk, hogy lehet, hogy tényleg inkább haza kellene mennünk, ott egy csomo ember van, akire számíthatunk, minden városban vannak ismerőseink, és sosem kerülhetnénk ilyen helyzetbe, mint itt.

Aztán másnap megkaptuk a lakást, amit bérelni akartunk, hétfőn elkezdtünk dolgozni, és helyreállt a lelki békénk.

Azóta meg - tudjátok - megvettük a telket, nézzük a házat rá, stb. Tehát most már maradunk. :o) De a honvággyal mindenképp számolni kell, és arra is fel kellene valahogy készülni, hogy még a legerősebb honvágy miatt se hozzunk meggondolatlan döntéseket. Előbb-utóbb mindenki megtalálja itt a számítását, bármilyen nehéz is eleinte. (Mi már megtaláltuk a miénket, itt volt leesve az ágy mögött.

Azóta szép nagy házat vettek Brisbane egyik új kerületében.